Chapter Text
– Petrificus totalus! – hallatszott a kiáltás a csuklya alól.
Harry arccal előre elvágódott, közvetlen a Kövér Dáma festményénél. Az idegen durván megfogta, felrángatta a földről, és beráncigálta a klubhelyiségbe. Egészen addig a székig vonszolta, amit még tegnap hagytak ott a kártyaparti miatt. Az idegen odakötözte a székhez, annak ellenére, hogy még a Petrificus hatása alatt állt. A végtagjai lázadoztak a szoros kötelek ellen, az arca pedig mind jobban megfájdult, ahogy beszélni próbált.
Rájött, hogy az átok valamiért más hatással van rá, mint eddig. Pedig tavaly mikor Malfoy megátkozta a vonaton, akkor egyáltalán nem tudott mozogni, viszont nem is fájt. Ez azonban szörnyű volt: egészen a csontjáig hatolt a fájdalom, noha enyhébbnek tűnt, egy átlagos sóbálványátoknál.
Szemügyre vette a titokzatos embert: az illető csuklyát húzott a fejére, így egyáltalán nem láthatta, hogy ki az. Pedig a mozdulatai nagyon ismerősek voltak a számára.
Mikor az idegen hátrafogta a kezét, és azt is jól megkötözte, végezetül megállt Harry előtt. Aztán előre hajolt, és elvette a fiútól a zsebébe rejtett pálcát. Harry hiába próbálta kivenni, hogy ki rejtőzik a csuklya alatt, még most sem látta.
– A híres Harry Potter – suttogta az ismeretlen, aztán közelebb lépett hozzá. A hideg futkosott a hátán, mikor meghallotta a kísértetiesen ismerős hangot.
Aztán az idegen feloldotta a sóbálvány átkot.
– Ki a fene vagy, és miért kötöztél meg? – kérdezte dühösen Harry, amint képes volt megszólalni. Támadója válaszul levette a csuklyáját, és ránézett.
Harry egy pillanatra elfelejtett levegőt venni, mikor végül meglátta az eddigi ismeretlent.
Az önarcképe volt. Ugyanúgy nézett ki: borzas fekete haj, szemüveg…
– Csak nem meglepődtünk? – kérdezte a másik, és gúnyosan elmosolyodott. – Hm, tényleg teljesen ugyan olyanok vagyunk.
– Ki vagy? – kérdezte rekedten Harry, mint aki attól fél, rémeket lát.
Pislogott egyet, aztán még egyet; de a látomás nem akart eltűnni. Sőt, hasonmásának tekintetébe valamilyen furcsa őrület vegyült.
– Nem látod? Én te vagyok, te pedig én. Tovább megyek: engem is Harrynek hívnak. De inkább szólíts Potternek – nevetett fel a másik fiú – És van egy remek tervem.
– Gondolom, nem fogod elárulni – sziszegte a fogai közt Harry.
Tudta jól, hogy két barátja lent van a Nagyteremben, és a ház többi lakójával együtt éppen vacsoráznak; tehát annak az esélye, hogy valaki segítsen rajta, igen kevés.
– Végül is, miért is ne tudhatnád? – felelte, és elkezdett fel alá járkálni Harry előtt. – Gyűlölöm azt a helyet, ahol élek, elegem van a háborúból, az örökös menekülésből a halálfalók elől. Pedig már úgy volt, hogy csatlakozom hozzájuk – itt eltöprengett egy kicsit, aztán folytatta: – De minek is törni magam, hisz itt remek helyem lesz. Háború sincs, és még apámat sem kell elviselnem: az örökös féltését, az állandó kioktatásait, na meg az undok testvéremet.
Harry szinte fel sem fogta, mit magyaráz; de azért igyekezett a lehető legjobban figyelni, a csontig hatoló fájdalom ellenére is.
– Mi közöm van a te életedhez? – kérdezte kíváncsian, de már sejtette a választ.
– A helyembe fogsz lépni, akár tetszik, akár nem – itt olyan gonosz eltökéltséggel mosolyodott el, hogy Harryt kirázta a hideg a tekintetétől.
– Mégis hogy szándékozod ezt megtenni? Mindenható vagy?
Mikorra a mondat végére ért, Potter elkezdett hangosan nevetni, és nem is hagyta abba egy ideig. Majd mikor már kellőképpen kinevette magát, előhúzott a talárjából egy nyakláncot. Harry már látott ilyet: ugyanúgy nézett ki, mint Hermione időnyerője, csak ennek élénkvörös színe volt. Odament Harryhez, és meglengette az orra előtt.
– Látod? Ez lesz a kulcsa a tervemnek.
– Mit akarsz te egy időnyerővel? – faggatta tovább, de már volt valami elképzelése a varázseszközt illetően.
Ez az őrült biztos a jövőből érkezett, és minden vágya, hogy oda visszamenjek – gondolta magában Harry. Még a gondolattól is kirázta a hideg. Ilyen kiszámíthatatlan őrült aztán végkép nem akart lenni…
– Hm. Nemsokára megtudod – közölte tárgyilagosan, mikor közelebbről megnézte az időnyerőt. – Mesélj inkább valamit erről a világról!
Erről a világról?
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte Harry értetlenül.
– Úgy, ahogy mondtam! – üvöltötte Potter, aztán közelebb lépett hozzá, és megfogta a gallérját. – Szóval, van itt háború? Élnek a szüleid? Voldemort még hatalmon van?
– Nincs háború, a szüleim meghaltak, és Voldemort van hatalmon, igen! – vágta rá hirtelen Harry a választ, mire Potter elengedte a gallérját.
– Tökéletes! – körbenézett a klubhelyiségben. – Ahogy így elnézem, még tanítás van! Nem mintha tanulnék is valamit, vagy bejárnék az órákra – itt nosztalgikusan elgondolkodott, majd folytatta: – Na gyerünk, állj fel!
Harryről leestek a kötelek; Potter pedig a talárjánál fogva megmarkolta, és közelebb vonszolta az egyik képhez a klubhelyiségben.
– Így ni. Itt jó lesz – ránézett az órára, aztán Harryre. – Már csak néhány másodperc…
Mihelyst kimondta, a kép, ami előtt álltak, hullámzani kezdett, majd erős szél tört elő belőle. Harry alig bírt megállni a lábán, a légáramlattól. Potter erősen szorította; Harry pedig már látta, mire készül: betaszítani őt a megbűvölt képbe.
– Na, gyerünk, befelé! – rivallt rá a fiú, mire Harry kihasználva a pillanatnyi figyelmetlenségét, eltaszította magától, így Potter nekiesett a fotelnek.
Harry nem késlekedett: rögtön bebújt a másik fotel mögé. A klubhelyiségben az immár viharossá fokozódó szélben csak úgy kavarogtak az asztalon hagyott papírok.
– Potter! Ne menekülj! Ha rajtam múlik, nem fogsz itt maradni! – üvöltötte torkaszakadtából a hasonmás.
Harry agya lázasan kutatott valami megoldás után, ahogy a másik fiú egyre közeledett.
A pálca! Hogy ez előbb mért nem jutott eszébe?!
Potter odaért a kanapéhoz, mire Harry egy hirtelen ötlettel elgáncsolta. Hasonmása elterült, Harry pedig gyorsan odaugrott mellé, és kirántotta a talárjából a pálcáját. Potter azonban szintén fürgének bizonyult:
– Obstructo! – kiáltott fel hirtelen.
Harryt telibe találta az átok: legalább három métert repült, mígnem a falnak esett. Szédelegve ült fel, kezét a fejéhez emelve. Akkor látta, hogy friss vér folyik végig ujjain. Lassan felállt, de meg kellett kapaszkodnia a falban, mert annyira szédült.
Potter viszont már oda is ért hozzá, és egy jól irányzott ütéssel gyomron vágta, mire Harry összecsuklott.
– Mégis mit képzelsz? – ripakodott rá, aztán belerúgott a fiúba. – Át fogsz menni! Ne ellenkezz, mert a végén még tényleg elintézlek! – Harry óvatosan előhúzta a pálcáját, miközben Potter tovább beszélt. – Sajnos megölni nem tudlak, mert akkor hogy tudnál helyettesíteni? Végül is egy pár törött csont…
– Ha most azt hiszed, hogy nagymenő vagy… – kezdte Harry, de egy újabb rúgás miatt nem tudta befejezni a mondatot.
Potter szeme megvillant a dühtől, mikor észrevette a másiknál a pálcát.
– Na azt már nem! – kirántotta a kezéből, mire Harry kapott az alkalmon, hogy ellenfele lehajol: egy nagyot ütött a képébe.
Potter miközben hátraesett, kiejtette kezéből a frissen megszerzett pálcát.
– Ha azt hiszed, hogy megúszod, nagyon tévedsz! – nyögte dühösen, és kezét az orrához fogta, amiből dőlt a vér. Aztán mikor Harry lábához tekintett, iszonyatos rémület ült ki az arcára – A francba!
Harry követte a pillantását, és akkor meglátta.
Az időnyerő legalább három darabban hevert a földön.
Potter, mint aki rugóra ült, hirtelen felpattant, és odament Harryhez. Megint megfogta a gallérjánál, és úgy sziszegte az arcába.
– Nesze neked, Kis Túlélő! Összetörted a megbűvölt időnyerőt, viseld hát a következményeket!
– Mi a francról beszélsz? – kérdezte Harry, mire Potter a kérdés hallatán a falhoz szorította.
– Legszívesebben itt és most megölnélek! Látod! – Harryt oldalra rántotta, és a szemközti falra mutatott. – Mivel eltörted, nemsokára az egész itteni világ összeomlik! De sebaj… majd páholyból nézem az egészet, mert így kénytelen vagyok visszamenni a saját világomba! És ezt mind neked köszönhetem! Pedig olyan jól indult az egész!
A fallal valóban történt valami. Lassan már a fél klubhelyiség sötétbe burkolózott, és az árnyék egyre jobban kúszott, vészesen közelítve a megbűvölt keret felé. Az eddigi széllel is jött valami más: hideg. Dermesztő hideg.
– Igen? Idióta, te voltál az, aki eltörte! – ordította Potter képébe, és egy jól irányzott rúgással újfent hátralökte.
A hasonmása nagy nehezen feltápászkodott, és Harryre nézett gyilkos tekintetével. Elővette a pálcáját, és egyértelmű volt, hogy készül valamire.
Harry nagyon is tudta, mire.
– Petrificus totalus! – mondta ki gyorsan a sóbálványátkot, amit már rég kellett volna; mire Potter kifejezéstelen arccal hátraesett. Harry mellé lépett, és mérgesen az arcába sziszegte: – Menj a pokolba! Remélem, itt pusztulsz a hülye terveddel együtt!
Harry hátrafordult. Már nem érdekelte, hogy ezzel az őrülttel mi fog történni. Összeszorult szívvel nézett körbe az olyannyira kedvelt klubhelyiségben. Egy pillanatra lelassult az idő, ahogy elgondolkodott.
Ez a világ el fog pusztulni, ha ez az őrült jól mondta.
Mi értelme van itt maradni, és meghalni? Itt már senki sem él, aki fontos lenne a számára, tavaly még Dumbledore is meghalt…
Lehunyta a szemét, és belegondolt milyen is lenne, ha élne az apja, lenne testvére – mint azt Potter mondta…
Könnyes szemmel tekintett fel, és elhatározta, hogy átlép.
Aztán az idő felgyorsulni látszott: a viharos szél már egyre jobban kavargott: a képek leestek a falról, és a fotelek is lassan elindultak a légörvény forrása felé. Harry még vetett egy utolsó pillantást Potterre, aki rémült tekintettel nézett vissza rá.
Sóhajtott egyet, és odalépett a képhez, kezével a falra támaszkodva. Még egyszer hátranézett: a sötétség már elérte a helyiség közepét, és egyre gyorsabban közeledett felé.
Harry vett egy nagy levegőt, és belépett a megbűvölt képbe.
A látása megnyúlt: éles fény vágott a szemébe, aztán egy erős rántást érzett a derekánál, mintha épp zsupszkulccsal utazna.
Mikor a fény kihunyt: földet ért, s a durva kövezetű padlón gurult legalább öt métert. Aztán nekiütközött egy kopott szekrénynek, amiről régi könyvek zápora hullott rá.
Harry, aki már így is bevágta a fejét, felszisszent a fájdalomtól, mikor a könyvek a fejére estek. Nagy nehezen leszedte magáról a súlyos köteteket, aztán körülnézett.
A fal nagyon mocskos volt, helyenként összeégetve. A kandallónál állt még egy szekrény, de iszonyatos állapotban: a két ajtaja a földön hevert, míg a többi részét valaki alaposan szétverte; talán baltával.
A földön mindenfelé poros és kopott tárgyak hevertek: szétszaggatott könyvek, összetört serlegek. Harry a szekrénynek támaszkodva lassan felállt, de előtte még lesöpörte magáról a kosz nagy részét. Mikor lehajtotta a fejét, megpillantotta a régi könyv címét: „Varázslástan alapfokon II.”
Ahogy jobban szemügyre vette a helyiséget, akkor esett le neki a tantusz. Erősen belekapaszkodott a kopott szekrénybe, hogy össze ne essen.
A Griffendél klubhelyiségében volt.
Harry nyelt egyet.
Most mihez kezdjen? Valószínű az egész Roxfort ilyen állapotban lehet – itt tényleg háború dúlhat. Valahogy ki kell jutnia a kastélyból, mert nem valószínű, hogy van itt valaki.
Lassan elindult, de máris megbánta, mert iszonyatos szédülés tört rá. Valószínűleg agyrázkódást kapott, mikor Potter megátkozta. Sóhajtott egyet, és nagy nehezen tett egy léptést. Végül elérte a Kövér Dámát, vagy legalábbis a helyét, mert a festmény nem volt ott.
Amikor Harry kiért a folyosóra, a szája tátva maradt a szörnyű látványtól.
Kint mindent por és kosz borított, itt–ott törött bútorok, a falakon pedig néhol vérfoltok éktelenkedtek. Nagyon lassú, óvatos léptekkel végigment a folyosón, a lépcsőket keresve. Mikor odaért, már megbánta, hogy a Nagyterembe akart menni.
A lépcsők, melyek jellemzően néha szeszélyesek voltak, most mind mozdulatlanul álltak; hol kiégetve, hol megrongálva. A legtöbbnek hiányzott a fele, és volt, amelyik a földön hevert darabokban a mélyben.
Harry visszatartotta a lélegzetét, ahogy finoman a lépcsőre lépett; mire az egy kicsit megingott a súlyától. Óvatos lépésekkel araszolt lefele, egészen az aljáig. Ott megkönnyebbülten felsóhajtott, de aztán a leszakadó lépcső zajától majdhogynem egy métert ugrott ijedtében.
Hátranézett, és csak egy nagy porfelhőt látott. Mikor az végre leülepedett, akkor vált láthatóvá az imént még egyben lévő lépcső. Mielőtt Harry megnyugodott volna, sietős lépteket hallott a Nagyterem felől.
Az ösztöne azt súgta, jobb, ha elbújik: ezért a legközelebbi sarokhoz indult. Mikor már csaknem rejtve volt a kíváncsi szemek elől, egy ismerős hang szólította meg:
– Harry! Te meg mit keresel itt?
Harry a hang irányába fordult, és megpillantotta barátját, amint fekete talárban, csodálkozó arckifejezéssel néz rá.
– Ő… – Harrynek nem jutott eszébe értelmes válasz.
Még is mit mondjon? Most érkezett egy másik világból?
– Hogy kerültél ide? – faggatta tovább Ron, s néhány fiú társaságában közelebb ment, hogy jobban lássa a másikat.
– Nem tudom – felelte Harry, miközben azon gondolkozott, hogy kik lehetnek azok a fiúk a barátjával. – Nem emlékszem.
Mikor Ron odaért, biztatóan elmosolyodott, amitől Harryben csak egyre jobban nőtt a pánik. Ron nem úgy nézett ki, mint aki kimondottan örül, hogy látja.
– Na, és meg tudod mutatni nekem? – kérdezte leplezetlen kíváncsisággal, aztán átkarolta Harry vállát.
Harry nem tudta mire vélni Ron szavait, de gyanakodni kezdett. Ron itt nem az a barát, akit ismert, hanem talán egy gonosz ember. Elhatározta, hogy felvezeti őket a saját klubhelyiségükhöz, és ott talán sikerül valahogy egérutat nyernie. Egy lépcső még állva maradt, azon felmehetnek.
– Ti maradjatok itt – utasította a többieket Ron, és mikor Harryre nézett, újra elmosolyodott.
Mikor ő is a fiúkra nézett, mintha egy árnyat látott volna elsuhanni a hátuk mögött – de lehet, hogy csak hallucinált.
– Igen, tudom, hol van – jelentette ki eltökélten, és a romos lépcső felé indult.
– Fent van valahol? – kérdezte Ron, mikor követte Harryt. – Csak mert, úgy értesültem róla, hogy a pincében vannak a lehetséges túlélők.
– Jaj, dehogy. Az csak álca – Harry gyanúja most már tényleg beigazolódott. Próbált nyugodt arcot vágni, és Ront meggyőzni arról, hogy tényleg igazat mond.
Már a lépcső felénél tartottak, mikor elhalt sikolyok hallatszottak lentről. Még nem jártak elég magasan ahhoz, hogy ne lássák, mi történik odalent. Ron ismeretlen barátai eszméletlenül hevertek a földön. Harry már épp szólásra nyitotta volna a száját, mire lent a testek mellett, megjelent Draco Malfoy. Szőke haját nagyon kihangsúlyozta a fekete talár, amit viselt.
– Hoppá, Weasley… véletlen volt – mondta vigyorogva, aztán lehajolt, hogy közelebbről is megnézze az egyiket. – Jé, ez O’men! Szegény, egy darabig biztos fájni fog a feje…
– Malfoy! Ugye tudod, hogyha leérek, neked véged! De előbb… – itt magához szorította Harryt, és pálcát fogott a nyakához. – Még más valakit fogok megölni.
Draco jól láthatóan elsápadt, mikor meglátta, hogy Ron kit fog le éppen. Egy gyors mozdulattal előrántotta a pálcáját.
– Nem ajánlom – mosolyodott el Ron, és a lépcső széléhez lépett magával vonszolva Harryt.
Harry hiába próbálkozott, nem bírta a lefogott kezével elérni a pálcáját, amit most kivételesen a farzsebébe tett, Mordon figyelmeztetése ellenére.
– Miért, mi lesz, Weasley? Sikerül végre eltalálnod egy átokkal? Mert múltkor nem kifejezetten villogtál, mikor Dolohovot megtámadtuk… – itt nevetésben tört ki, amivel Ront még jobban felidegesítette.
– Malfoy fogd be! Egy rossz mozdulat, és Potternek annyi – üvöltötte vissza a vörös fiú, és még jobban Harry nyakához szegezte a pálcáját.
Draco csak tétlenül nézett a pálcáját előtartva. Arcán tisztán látszott, hogy a lehetőségeket mérlegeli. Harrynek csak most esett le, hogy Malfoy tulajdonképpen rajta akar segíteni. De a mostani körülmények között ezen már egy cseppet sem lepődött meg. Ha már a barátjaként ismert ember épp pálcát fog a nyakához.
– Szóval, nem a bejárathoz akartál vezetni, akkor meg hová? – kérdezte Ron Harryt, és meglökte, haladásra kényszerítve.
– Egy jobb helyre, mint a bejárat – vágta rá Harry, mire Ron szemében felizzott a harag.
– Ne hazudj, Potter! Nagyon is jól tudom, hogy eszed ágában sem volt elárulni! – csattant fel hirtelen.
– Hidd el, Weasley, Potter egy nagyon jó helyet akart mutatni. Mondjuk szívem szerint, én inkább a pokolba vezető utat mutatnám meg – tette hozz Draco, és elvigyorodott.
– Fog. Be. A. Szád! – ordított rá Dracóra, mire az csak megvonta a vállát.
Harry mikor látta, hogy Ron most nem figyel rá, arcába vágott egy jól irányzott ütéssel, mire a fiú elterült a lépcsőn. Harry nem törődve azzal, hogy lába alatt folyamatosan esnek le a szétrongált darabok, ő csak felfelé futott. Ekkor azonban Ron ráküldött egy gáncsrontást, ezért Harry hasra vágódott, és majdnem leesett a lépcsőről. Két kézzel megkapaszkodott az oldalsó lécekben, és próbálta feljebb húzni magát.
Mikor már aránylag sikerrel járt, megpillantotta Ront, amint gonoszul elmosolyodik.
– Nem gondoltam volna, hogy valaha is szerencsém lesz: megölhetem a Kiválasztottat.
– Nem is lesz, mert én foglak kinyírni de most rögtön! – ordította Draco, és már rohant is fel a lépcsőn, amitől még jobban megingott a labilis szerkezet.
Harry rémülten látta, hogy Ron előveszi a pálcáját. Biztos meg fogja ölni, erre akár fogadni is mert volna. Lenézett a mélybe, és őrült ötlete támadt. Gyorsan döntött.
Hat méter, túl lehet élni.
Elengedte a léceket, és lezuhant a mélybe: egy hatalmas csattanás közepette a másik, előzőleg összetört lépcsőszerkezetre esett. Rengeteg törmelék szóródott rá, nagy porfelhőt kavarva. Még hallotta Malfoy rémült hangját, ahogy felkiált:
– Harry! Ne!
Minden része sajgott. Fel akart ülni, de az oldalában lévő fájdalomtól rögtön visszadőlt. Még a fadarabokat sem volt energiája lerázni magáról, pedig a lába iszonyatosan fájt egy rajta lévő nehéz tárgytól. Nagy nehezen kinyitotta a szemét. Akkora lendülettel zuhant le, hogy a felszálló por még mindig körülötte kavargott a levegőben. Óvatosan kitapogatta a pálcáját, és megnyugodva sóhajtott fel, mikor érezte, hogy nem tört el; mivel az oldalára esett. Ahogy feljebb emelte a tekintetét, meglátta Malfoyt, amint Ron felé közelít.
– Remélem, tudod Weasley, ez most milyen következményekkel fog járni – vicsorogta Draco, és egymásra fogták a pálcájukat.
– Inkább intézzük el afféle mugli módszerrel, mert ugye mindig is arra vágytál, nem igaz? – kérdezte gúnyosan Ron, mire Draco el is tette a pálcáját. – Na gyerünk! Nagyfiú vagy, nem? Piton gondolom még arra is felkészített, hogyan intézz el engem, mi?
– Úgy ahogy mondod – sziszegte a fogai közt Malfoy, és még egy lépés tett Ron felé.
De az már nem derült ki, hogyan készítette fel Piton Malfoyt, mert hangos dörrenés hallatszott, majd dübörgő léptek. Legalábbis Harry nagyon hangosnak hallotta őket.
– Weasley, mi a francot tétovázik? Intézze már el! – hallatszott egy megint oly jól ismert hang: Lucius Malfoyé. Valószínűleg, nem vette észre Harryt, mivel rögtön a lépcső aljához sietett. – Mindjárt itt vannak a Rend tagjai, legalább ezt a feladatott ne baltázza el!
– Á, szia Malfoy – köszöntötte Draco undorodva az apját. – Weasley mindig mindent elszúr, igazán tudhatnád. De csak közvetlen utánad…
– Én magam megyek fel, és szedlek le onnan taknyos kölyök! Most nincs itt Piton, hogy megvédjen!
– Biztos vagy benne, Lucius? – hallatszott valahonnan a távolból egy rémisztően hideg hang. Harry rögtön megismerte: Piton volt az.
Hallotta, ahogy Piton lassan közeledik Malfoyhoz; lába alatt ropogott a törmelék. Felpillantott, és látta, ahogy a férfi előveszi a pálcáját. Malfoy olyan arcot vágott, mint aki éppen hányni készül.
– Tudod, azért az árulóknak is meg lesz a méltó büntetésük – morogta, és egy cseppet sem zavartatta magát, hogy Piton pálcát fog rá. – Nos, feltételezem, a fiadat keresed. Pontosabban a másikat.
Másikat? kérdezte magától értetlenül Harry.
Lucius feltekintett Dracóra, aztán újra Pitonra nézett.
– Kivételesen nem az én kezem van a dologban – mentegetőzött, és hátrált egy lépést.
– Nos, Lucius, igen, a fiamat keresem – itt a nyakához szegezte a pálcát. – Tulajdonképpen elárulhatnád, mégis hol van, mert valamiért nem hiszek neked. Voldemortnak általában mindig meg vannak a tervei vele…
– Ne nevezd a nevén! – vágott közbe Malfoy dühösen.
– Miért, akkor mi lesz? – kérdezte kíváncsian Piton, mint akit tényleg érdekel a dolog. – Netán idejön személyesen, és elintéz? Nem. Ide csak akkor jön, ha megtalálja a lejáratot, az pedig el fog tartani egy darabig, mert csupa idiótával keresteted.
Ismét felnézett a lépcsőn álló két fiúra. Ron alig bírta visszafogni az indulatait, Draco pedig csak vigyorgott rajta. Nem estek egymásnak, csak farkasszemet néztek.
Ez a pillanatnyi figyelmetlenség azonban elég volt ahhoz, hogy Malfoy megpróbálja kihasználni: előrántotta a pálcáját. Mire kimondta volna az átkot Piton gyorsan észbe kapott:
– Stupor! – kiáltott fel, mire Malfoy legalább hat métert repült hátra, a romokra zuhanva. Draco szintén kimondta a kábító átkot Ronra, aki nem esett le ugyan a lépcsőről, de eszméletlenül esett össze.
– Hidd el, a legközelebbi alkalmat nem fogom kihagyni – morogta Draco az eszméletlen fiúnak.
– Draco, gyere le azonnal – utasította Piton, és közelebb ment a lépcsőhöz. – Itt vannak néhányan a Rendből, de bármikor megjelenhetnek a halálfalók. Harryt pedig minél hamarabb meg kell keresnünk, mert veszélyben van.
Harry azt hitte, rosszul hall. Piton Harrynek szólította, és ráadásul aggódik is érte?
Érezte, ahogy a fájdalom enyhül egy kicsit az oldalában. Megpróbálta megmozdítani a lábát, de nem ment. Valószínű eltört, mint ahogy a bordái is. Csodás. Remélte, hogy most legalább olyan valaki találja meg, aki nem gonosz, és nem akarja megölni. Malfoy látta, hogy hova zuhan…
Draco gyorsan lesietett az ingatag lépcsőn, és rémülten Pitonra nézett.
– Mi a baj, Draco? – kérdezte ingerülten Piton.
– Harry – hangzott a halk felelet. – Lezuhant a lépcsőről.
Harry jól látta, ahogy Draco éppen oda tekintett, ahol ő feküdt a romok alatt. Piton rémült arccal követte Malfoy pillantását. Eltette a pálcáját, és odarohant Harryhez nyomában a fiúval.
Óvatosan leszedte róla a léceket, majd mikor végre a lábáról is lekerült a súlyos lépcsőfok, Harry akaratlanul is felszisszent. Piton elborzadt a látványtól – legalábbis Harry így látta a tekintetén. Újra lehunyta a szemét, és összeszorított fogakkal próbálta elviselni a lábába nyilalló fájdalmat.
– Jaj, ne – hallotta Draco nyögését, de Piton nem törődött vele.
– Harry, hallasz engem? – kérdezte.
A hang most valamivel közelebbről jött. Harry nyelt egyet, és kinyitotta a szemét. Ha nem lett volna rosszul, elnevette volna magát Piton arcán, mikor meglátta. A férfi ugyanis mosolygott.
– Igen – mondta rekedten.
– Hol fáj? – faggatózott Piton, és hangjában egyáltalán nem volt gyűlölet, sokkal inkább aggódás.
– Az oldalam, a fejem, de legjobban a lábam – felelte alig hallhatóan.
– Draco, menj, és szólj a többieknek, hogy mindjárt megyünk, álljanak készen a bejáratnál – határozott Piton, és a fiúra nézett. – Menj!
– De, mi lesz veletek… – tétovázott Draco rémülten.
– Azt mondtam, menj! Ha nem szólsz előre, nem fogunk bejutni! – kiáltott fel Piton, mire Draco felpattant.
Vetett még egy pillantást Harryre, aztán eltűnt a folyosó végén. Piton végigmérte Harryt, majd az oldalához nyúlt, hogy megnézze, mekkora a sérülés. A fiú akaratlanul is felszisszent a fájdalomtól.
– Legalább három bordád eltört – morogta. – Fel tudsz kelni?
– Azt hiszem, nem. De megpróbálhatom – felemelte a fejét, de a hirtelen belenyilalló fájdalomtól visszadőlt. – Még sem.
– Nem baj, majd viszlek – döntött Piton, és elrakta az útból a maradék törmeléket. Egyik kezét Harry válla alá tette, a másikkal pedig a térde alá nyúlt. Egy pillanat alatt felemelte, mintha csak egy tollpihe lenne.
Harry lába most már iszonyatosan fájt; de tudta, ha felordít, azzal csak felhívják magukra a figyelmet. Piton lassan, és halk léptekkel indult el. Mikor már majdnem kiértek egy mellékfolyosóra, hirtelen megpillantottak két halálfalót.
Dolohov és Crack előrántották a pálcájukat. Harry ösztönösen, a fájdalmát leküzdve szintén a sajátjáért nyúlt.
– Protego! – mondta ki a varázsszót épp időben: Dolohov kábító átka lepattant, és a falnak csapódott. – Stupor!
Cracket – aki úgy tűnt ebben a világban sem volt híres a reflexeiről – váratlanul érte az átok, így elterült a földön.
Piton elégedetten nézett Harryre, aki most már tényleg csillagokat látott a fájdalomtól.
– Ezt meg hogy csináltad? – kérdezte értetlenül, aztán gyorsan elindult, majd még menet közben hozzátette: – Sosem voltál erős varázslatra képes!
Harry inkább nem említette meg azt a tényt, hogy ő egyáltalán nem az a Harry, akit ismer. Most már ő maga is rájött, hogy az itteni Piton sem az, akit eddig a saját világában Dumbledore gyilkosának vélt.
– Csak ösztönös volt – erőltetett egy mosolyt az arcára.
Piton mikor válaszolni akart, hirtelen újra léptek zajára lettek figyelmesek. A férfi ügyetlenül előhalászta a zsebéből a pálcáját, ügyelve arra, hogy Harrynek minél kevesebb fájdalmat okozzon.
Draco tűnt fel a konyhába vezető folyosón, majd lihegve megtámaszkodott a falban.
– Black mondta, hogy mehetünk – akkor látta meg a két halálfalót a földön. – Ugye nem volt gond?
– Nem – vágta rá Piton, és fejével intett Dracónak, hogy induljanak.
Harry már nemigen érzékelt semmit a külvilágból, de azt a folyosót nagyon is megismerte, ami a pincébe vezetett. Elgondolkodott rajta, hogy lehetséges a konyhai folyosótól a pincébe vezető útra térni, de egy pillanattal később már csöppet sem érdekelte a dolog. Nemsokára biztonságban lesz, a Rend embereinél.
Viszont volt egy szó, vagy is inkább egy név, ami nyugtalanította. Épp az imént hallotta: Black.
Vajon kire gondolhattak? Nem lehet, hogy Sirius…
– Draco, gondosan körülnéztél? – hallotta Piton hangját.
– Igen, a fent lévő folyosó is tiszta, sőt még a kitérő részen is körülnéztem Blackkel.
Harry mikor meghallotta a nevet, összerezzent. Ezek szerint tényleg jól hallotta. Piton szorítása erősebbé vált.
– Ugye, nem lesz baj? – kérdezte halkan Draco, mire Piton csak sóhajtott egyet. – Tudod, ha nem éli túl, nem lesz, aki idegesítsen, és felhúzzon engem…
– Rendbe fog jönni – felelte Piton, majd morogva hozzátette: – Látom, Black még arra sem képes, hogy megfelelően járjon el.
Harrynek egyszerűen már nem volt energiája nyitva tartani a szemét, és az eszméletvesztés is kerülgette. A lábában pedig egyre fokozódott a fájdalom.
– Na végre, mi tartott ilyen sokáig, Piton? – Harryt váratlanul érte az ismerős hang, és ijedtében megrázkódott. Valószínű Sirius ránézhetett, mert teljesen más hangnemben beszélt tovább. – Mi történt? Ugye nem fog…
– Nem! De ha továbbra is feltartasz, nem állok jót magamért! – csattant fel Piton. – Nyisd ki a bejáratot, aztán gyerünk, mert rengetegen ólálkodnak a környéken!
Harry ekkor különféle latin szavakat hallott, de nem értette a jelentésüket; majd rögtön ezután egy ajtónyikorgást. Piton bevitte egy kellemesen meleg helyre, ahol sokan lehettek, mert elég nagy zsivaj volt.
– Draco, hozd a szükséges bájitalokat, és kötszert – utasította Piton, mire a fiú elsietett.
Piton aztán tovább vitte egy szobába, és óvatosan letette őt egy ágyra, mire Harry felnyögött s az oldalához kapott. Kinyitotta a szemét, mikor Piton épp a fejéhez emelt egy rongyot.
– Nem sokára rendbe jössz – mondta nyugtatóan, majd megtörölte Harry homlokát, hogy megtisztítsa a vértől.
– Fogok tudni járni? – bökte ki Harry, mire Piton elmosolyodott.
– A lábad jobb lesz, mint újkorában.
Draco megjelent a szoba ajtajában, kezében rengeteg bájitallal, és kötszerrel.
– Ennyit találtam – közölte, majd letette Piton elé. – Sajnos, nagyon fogytán van a készletünk.
– Elég lesz – morogta Piton, mikor meglátta azt a keveset, amit hozott. – Kimegyek meleg vízért.
Mikor Piton elhagyta a szobát, Draco leült mellé az ágyra, és savanyú képpel nézett rá.
– Ne félj, nem sokára rendbe jössz – mondta halkan, és látszott rajta, hogy zavarban van. – Utána végre beválthatod az ígéreted, és mugli módszerrel verekedhetünk.
– Nem áll szándékomban verekedni – mondta Harry kedvesen, mire Draco csodálkozva nézett rá.
– Mióta leestél arról a lépcsőről egy szemtelen mondatod sem volt! Még Perselusszal sem ordibáltál!
Harry értetlen arcot vágott, de Draco továbbra is vigyorogva beszélt.
– Tudod, nem gondoltam volna, hogy ahhoz, hogy megjavulj, le kell esned a lépcsőről! – itt visszafojtotta a nevetését, mikor látta, hogy Harry dühösen nézett rá. – Jól van, csak vicceltem!
– Semmi baj – tette hozzá Harry, majd elgondolkodott Potter viselkedésén, és rájött, hogy ő közel sem volt ilyen kedves.
Hirtelen eszébe jutott, amit Potter mondott: ”még apámat sem kell elviselnem”.
Harry újra lehunyta a szemét, és nyelt egyet. Hogy is felejthette el, hogy miről panaszkodott a gonosz énje. Az apja ebben a világban él!
– Draco – suttogta alig hallhatóan, mert a lábában lévő erős fájdalomtól már majdnem elvesztette az eszméletét.
Miért nem Malfoynak hívja? De aztán rájött, hogy ezt a fiút így jobb volt szólítani, mint azt, akit ő ismert.
Draco arcáról leolvadt a mosoly, és nagyon rémült arcot vágott.
– Mondjad, Harry – motyogta maga elé. – Nem lesz semmi baj, nyugi.
– Idehívnád az apámat? – tette fel a rettegett kérdést.
A választ már nem tudta meg, mert Piton belépett a szobába, és intett Dracónak, hogy menjen arrébb. Leült mellé az ágyra, és kidugaszolt egy üvegcsét.
– Altató – magyarázta, és odatartotta Harry szájához, aki kiitta. – Így nem fogsz érezni semmit a gyógyításból.
Harry már érezte, ahogy leragad a szeme, de még próbált ébren maradni.
– Az előbb is téged hívott – mondta Draco, a hangja pedig nagyon szomorú volt.
Harry nem tudta mire vélni Draco szavait, ám erős gyanúja kezdett beigazolódni.
– Apa? – kérdezte bizonytalanul.
Piton ekkor olyasmit tett, amit az ő világában valószínűleg sosem csinált volna: a homlokára fektette a tenyerét.
– Aludj, már fiam.
Harry még rá akart kérdezni, hogy ez hogy lehetséges; de addigra az altató már hatott, és mély álomba szenderült.